Vége van a nyárnak, s nemcsak a szülőknek, hanem most már a gyermekeknek is napi szoros kötelességeik vannak, iskolába menni, tanulni. Vannak, akik mondhatni már nagyon várták az iskolát, együtt lenni az iskolatársakkal, de azért nagy része nem örül a szeptembernek.
Sok függ attól, hogy hogyan, milyen családias, szeretet-teljes miliőben telt el a vakáció, a nyár. Nagyon befolyásolja hozzáállásukat, hogy milyen példát láttak, tapasztaltak a „felnőttektől” !
Hiszem, hogy azok a legboldogabb emberek, akik előre lefektetett munkatervvel kezdik a napot, s este el tudják mondani, hogy el is végezték azokat. Akik mindig örömmel végzik a reájuk váró feladatokat, s megelégedéssel néznek vissza az elvégzett munkára. Vajon ezt mutattuk nekik a nyáron is?
Ha a gyermekek „kötelességeiről” beszélünk, akkor már az óvodás korig kell visszamenjünk.
Tapasztalatom, hogy mennyire sok függ, hogy gyermekeink az óvodába, illetve az első osztályba való első belépéskor milyen fogadtatásban részesülnek. Eszembe jut, az első „természetgyógyászati kezelések után született „unokám” – (aki most 20 éves), óvodába való indulása. Valahogy, annyira nem sikerült a „fogadtatása”, hogy két hétig tudták vinni az óvodába, s ezután két-három hétig táppénzen volt vele az Édesanyja, s ez addig ismétlődött, mígnem egy másik óvodába át nem tették. Ez sajnos a későbbi iskolai éveire is kihatással volt.
A gyermek, amit lát, amit tanul, tapasztal szüleitől, tanítóitól, ő azt a példát fogja követni.. Ha a gyermek egy családdal törődő, rendszerető, tervszerűen élő szülők példáját látva érte el az óvodás, majd az iskolás kort, akkor ő is „simán tudomásul veszi”, hogy ezután korábban kell felkelnie, iskolába kell mennie, ahol a tanító szavára illik figyelni, s szót kell fogadni. S azt is tudja, hogy délután a feladott leckét el kell végeznie, s emellett szabad idejében felüdülhet, s ha Anyuka valami segítséget kér, szeretettel fogja megtenni azt.
Meg kell tanulniuk, hogy nap mint nap vannak kötelességek, amit el kell végezniük, s csak azután jöhet bármilyen más feladat, játék, sport, zene, de csak annyi, ami a jól megtanult, elvégzett iskolai lecke mellett még - bele fér. Szeretném a gyermekek értelmébe, szívébe súlykolni, hogy SAJÁT MAGUK FOGJÁK HASZNÁT VENNI, HA JÓL TANULNAK. Tapasztalatom, hogy amit tudunk, senki nem tudja el venni tőlünk, s ez elkísér bennünket életünk végéig.
Van még egy másik véglet is, amit már sokszor megtapasztaltam, a szülő – hogy saját régi vágyait kiélhesse – annyiféle szakköre íratja be gyermekét, hogy annak semmi ideje nem marad a játszásra, a felüdülésre. Figyelembe kellene venni azt, hogy „Ő” mégiscsak gyermek még, s nem kellene túlhajszolni. Hiszen majd ha belép a nagybetűs életbe, akkor majd neki is ki jut bőven a „taposó-malomból.” Vagy azért teszi ezt, hogy így legalább nyugodt, s tudja, hogy hol van a gyermeke? (Ha igen, akkor ez a nevelése csődje!) Nagyon jó lenne minden szülőnek figyelembe venni bölcs Salamon szavait: „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.” Példabeszédek könyve 22, 6. verse. Ebben a versben egy komoly figyelmeztetés rejlik a szülőknek: A gyermek még gyermek, legyen neki boldog gyermekkora. Csak annyit várjunk el Tőle mint egy gyermektől. Ne felejtse el a szülő, hogy Ő is volt gyermek, s ereszkedjen le a gyermekének korához, s ezt figyelembe véve tanítsa, nevelje gyermekét a jóra, a szépre, a napi kötelességekre, stb. nagy szeretettel. Biztos, hogy erre a nevelésre minden „gyermek”, mikor már Ő is felnőtt lesz, boldogan fog visszaemlékezni.
Hetedik gyermeke vagyok szüleimnek, állatok föld, szőlő volt, tehát nem voltak szűkében sem a munkának, sem a gondoknak. Nem emlékszem rá, hogy valaha is Édesanyám le „kellett” üljön mellénk, hogy megtanuljuk, megírjuk a feladott leckét. Nem csak azért, mert sok volt a dolga, hanem mert úgy nevelt bennünket, s olyan példát adott, hogy a megadott feladatot el kell végezni. Nem voltunk mind a heten egyforma tanulók, külön-külön úgy fogadtak el bennünket, amilyen képességeink voltak.
Ma sok Anyuka minden nap le kell üljön gyermeke mellé, mert csak úgy tanulja meg a leckét, ha ő „mindent szájába rág.” Vajon 2-3 éves korában hogyan ült le mellé tanítgatni, játszani vele, s volt-e időszak, mikor kérte, hogy egyedül foglalja el magát és játszon olyan dolgokkal, ami leköti őt? Vagy – kényelem szempontjából, - hogy ne kelljen hallgatnia nyafogását, ellenkezését, „mindig mindent a feneke alá tett?” Önkéntelenül eszembe jut egy kis mamával való beszélgetésem: Örömmel mondta, hogy a pár hetes csecsemője a külön gyermekszobába van éjjel-és nappal is. Tudtam, hogy férje három műszakba jár dolgozni, s rákérdeztem: Te szeretsz egyedül lenni, mikor a férjed éjszakás? Óh, dehogy szeretek, akkora a csend, nem szuszog mellettem senki sem – válaszolta. – Ez a pici csöppség, aki eddig hallotta a szíved dobbanását, hangodat, stb,- ő most hogy érzi magát egyedül az üres szobában? - Óh, Katinéni – hangzott a részemre megdöbbentő válasz: „Önállóságra kell szoktatni, azt mondta ……..
Igen, egyetértek vele, hogy majd két éves kortól kell szoktatgatni arra, hogy önállóan is tudjon játszani valamivel, s tudja lefoglalni magát. Ha ezt megtette az Anyuka, akkor nem lesz gond a gyermeknek, hogy leülök az íróasztal mellé és írom a leckét, vagy olvasom amit tanulnom kell – egyedül.
Arra is komolyan kellene figyelni a szülőknek, hogy gyermekeiknek kik a barátai!! A Bibliában is olvashatunk olyan figyelmeztetést: „Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok.” (I.Korinthus 15, 33.) Ha az Anya, az Apa és gyermeke között bizalmas jó kapcsolat van, akkor ő szívesen elmond mindent nekik, így tudni fognak mindent gyermekeikről. De ezt a kapcsolatot már pici korban kell kialakítania A SZÜLŐNEK. Ha az Anyuka, és az Apuka kicsi gyermeke meghallgatására mindig szakított időt, a gyermek örömmel fog hozzájuk fordulni minden kis gondjával ahogy nő, vagy kamasz, s majd felnőtt lesz. Akkor gyermekének minden tervéről, útjáról tudni fog, s ez által sok kellemetlen meglepetéstől megmenti önmagát.
Kis hazánkban már több iskolába felkértek előadás megtartására - a gyerekeknek.
Legutóbb – eltévedve a részemre idegen városban- amit telefonon jeleztem is - 15 percet késtem. Mivel egész nap „Egészség-nap” volt, igy egy másik természet-gyógyászt hívtak be addig míg meg nem érkezem. Az ajtóhoz érve olyan hangzavart hallottam, - azt hittem nincs benn senki a gyerekekkel. Átvéve a „posztot”, - elővettem a számítógépemet, vetítettem, s amit lehetett, olvastattam velük, sorba felszólítva őket.
Mondhatni, hogy „szinte élvezték”. 2 óra múlva, mikor a szervező be jött, látni lehetett rajta, hogy mennyire meg van lepődve a „nagy csenden, a figyelő arcokon.” Közösen dolgoztunk, mindenbe bevontam őket, s így nem volt idejük „rendetlenkedni.” A jól megtervezett közös munkában mindig van áldás.
Szeretnék azért még foglalkozni a szak- vagy főiskolákra, illetve az egyetemre járókkal is. Mondhatni ők már a „felnőttek” sorába tartoznak, mégis szüleivel – anyagi okok miatt is - kapcsolatban vannak - amit néha nagyon nehezen viselnek. Tanárok mesélték nekem, hogy vannak olyan szülők, akik soha meg sem nézik, hogy a másik városba hova jár a gyermeke, milyen az az iskola, stb. Nem érdeklődik, hogy milyen társakkal utazik a vonaton, buszon, vagy iskola után hova tekereg.
Vannak, akik kollégiumban laknak, de sokaknak szülei lakást, szobát bérelnek ahol az egész hetet töltik, vagy még ritkábban mennek haza. Ekkor tapasztalja meg a szerető szülő, hogy most fizetődik ki az a sok idő, amit gyermeke kicsiny korától kezdve arra használt fel, hogy beszélgessen, meghallgassa őt. Mert ez a „gyermek” most is továbbra mindent elmond szüleinek, kik a kollégista társai, vagy milyen a főbérlő, a háztulajdonos, ahol lakik, stb. Mennyivel nyugodtabban alszik az a szülő, aki ilyen kapcsolatot alakított ki szertett gyermekével.
Sajnos a fiatalok hajlamosak arra, hogy ugrassák egymást, - „mi van? még mindig az Anyuka irányit, ennyire gyáva vagy… stb. stb. ( elnézést, hogy ezt írom, de a hozzám forduló beteg fiataloktól tudom ezt..) , de ha bele gondolunk, pont a fordítottja igaz ennek. Az „ugrató” fiatalnak inkább az fáj, hogy Ő neki nincs ilyen jó kapcsolata Szüleivel.
Régen hallottam egy kérdést: „Meddig gyermek a gyermek? - Míg élnek a szülei!
S ez így is igaz, de csak akkor, ha kicsi kortól jó volt a kapcsolat a gyermek és szülő között. Kölcsönös volt az egymás segítése, bátorítása lelkileg, értelmileg, fizikailag egyaránt. A gyermek nem csak azt várta, hogy meg legyen terítve az asztal, ha haza érkezik, hogy igényeit ruházatban, stb. kielégítsék, nemcsak az volt a szótárában, hogy most erre, vagy arra kellene pénz…. hanem Ő is mindent szeretettel igyekezett megtenni szüleinek gondjaik csökkentésére. Már többször leírtam: a szeretet nem szó, a szeretet tettekkel, cselekedetekkel, gondok átvételével stb. mutatkozik meg.
Ma is érvényes az a mondás: Üres szavak mit sem nyomnak a mérlegen.
Persze az iskolák eredményességét, nemcsak az oda járók, a gyermekek „döntik” el, hanem az őket fogadó tanárok is. A tanár és a gyermek jó, vagy rossz kapcsolatát mutatja az eredmény. Mindannyiunknak voltak kedvenc tanárai, akiknek örömmel vártuk az óráját, de sajnos olyan is volt, akinek nagyon nehéz volt végig ülni a vele töltött időt. A jó kapcsolat kialakulása mindkettőn múlik, de most is az első lépést a felnőttnek, a tanárnak kellene megtennie hogy a hosszú hónapok együtt töltött ideje kellemes legyen.
Ha előadása érdekes, vonzó, odafigyelésre fogja ösztönözni hallgatóit. Egy unalmas, vontatott előadással nem lehet a hallgatóságot lekötni. E.G.White írásaiból sokat tanulhat mindenki, aki át szeretne adni tudását. Idézek az Evangélizálás c. könyvéből. . „Minden kötelesség untató, kellemetlen, ha nem szívügyünk.”
Egy lelkésszel kapcsolatban ezt írja: Megkérdeztek egy tehetséges lelkészt, hogy általában mennyi ideig szokott beszélni. „Ha alaposan készültem, akkor félóráig, ha csak részben készültem, akkor egy óráig; de ha minden előzetes készültség nélkül lépek a szószékre, addig beszélek, amíg akarjátok; tény az, hogy ilyenkor sosem tudom befejezni.” Egy másik komoly meghatározás: „Nem szeretek félóránál tovább beszélni” mondotta egy hű és komoly prédikátor, aki sosem lépett hallgatósága elé megfelelő előkészület nélkül. Tudom, hogy egyesek szellemi emésztőképessége gyenge, és sajnálnám hallgatóimat, hogy a második félórát azzal töltsék, hogy elfelejtsék, amit az első félórában mondottam, vagy azt kívánják, hogy bárcsak befejezném akkor, amikor már adtam nekik annyit, amennyit elviselhetnek.”
S még egy komoly hallgató megjegyzése: „Mindig tudom Canson prédikációinak hosszából, hogy mennyi időt töltött távol otthonától a hét folyamán … Ha gondosan tanult, előkészült, akkor előadásai mérsékelten hosszúak és hallgatói sosem felejthetik el a számukra nyújtott tanítást. Ha nem volt ideje, hogy beszédjére előkészüljön, akkor prédikációi érthetetlenül hosszúak s lehetetlen, hogy valamit is kiszedjünk belőle, ami emlékezetünkben megmaradjon.” (87 oldal.)
„Igyekezz az „érdekes, vonzó előadó” hírnévre. Munkádba tőled telhetőleg a legtöbb lelkesedést vigyed.”
Csak egy magánvélemény a kedves és nagy felelősséggel megterhelt tanároknak:
Huszonkét éve kezdtem el a természetgyógyászat területén előadásokat tartani, nagyon változó helyeken, külföldön, az óceánon túl is, belföldön is. Tehát változó hallgatósággal, mondhatni idegen környezetben, de felkészületlenül sosem álltam fel. S ez a felkészülés minden előadás előtt most is meg van, bár a téma hasonló, mégsem merek felállni anélkül, hogy „újból” ne állítsam össze a mostanra való „anyagot.” S csak azt lehet teljes szívvel átadni, amit saját magunk átélünk, e-nélkül egy unalmas, vonatott szöveg az egész. Tehát nagyon fontos a „lelkesedés.”
Kívánom, hogy úgy induljon ez az iskolai év, hogy a gyermekek örömmel menjenek az iskolába, mint „második otthonukba”, a tanárok szeretettel, türelemmel, s jó eredményekkel végezzék munkájukat, a Szülők jó példát mutatva ösztönözzék őket minden feladatuk pontos elvégzésére.
Szeretettel: Feketéné Bokor Katalin