Mindig nyomasztó érzés fog el, ha állatszállító kaminokat látok, összezsúfolt birkákkal, disznókkal, tehenekkel. Panaszos segélykiáltásuk összeszorítja a szivet. Mennek az ismeretlenbe, a halálba. Számunkra természetes, hogy bármit megtehetünk a "haszonállatokkal": tarthatjuk őket úgy, hogy egész életükben nem látnak napfényt, olyan kis helyen, hogy még megfordulni sincs helyük; táplálékképpen visszaadhatjuk saját ürüléküket; elvehetjük tőlük kicsinyeiket, és végül elpusztíthatjuk őket a lehető "leggazdaságosabb" módon, amikor csak óhajtjuk.

A kisgyermek, aki jobban hallgat ösztöneire, egészen másként gondolkodik: az állat számára társ, egy másik élőlény, és mint olyan, a világ megismernivaló, szeretnivaló része. Mikor a bátyám kicsi volt, kétségbeesetten látta, hogyan válik a disznóból, amit néha ő is etetgetett, formátlan hústömeg a böllér keze alatt.

"Elrontottad, most csináld vissza!" - kiáltott rá. Nem tudta, hogy erre az ember nem képes: mi csak kioltani tudunk életeket, teremteni nem. Ezért kell meggondolnunk, hogy tényleg szükséges-e az állatok megölése.

Miért fogyasztunk húst? Főként megszokásból: kisgyerek korunk óta erre próbálnak ránevelni minket. Aki gyermekintézményben dolgozik, tudja, hogy még a 6-8 éves gyereke többsége nem szereti igazán a húst: szívesebben fogyaszt főzeléket, gyümölcsöt, tésztafélét. Valószínű, hogy ha hagynák, hogy a a gyerekek magul alakítsák ki étkezési szokásaikat, 1-2 emberöltő alatt a népesség jelentős része vegetáriánussá válna. Más földrészeken a húsfogyasztásnak most is sokkal kisebb a szerepe, mint Európában: Indiában például főként csak a muzulmánok, a keresztények és az ott élő európaiak esznek húst.

Akkortájt történhetett amikor először próbálkoztam a húsételek elhagyásával: egy kirándulásom során egy kisbárány került az utamba. Megsimogattam, majd téptem neki egy marék füvet. Különösen jóleső érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy attól kezdve megváltozott az állatokkal való kapcsolatom - visszatért egy szoros barátság, ami már régen, nagyon régen megszakadt.

Nemrég beszéltem egy lánnyal, aki az orvosi egyetemre jár. Igen rövid bevezető után rátért a lényegre: ő otthagyja az egyetemet! Nem azért, mert már nem érez elhivatottságot az orvosi pálya iránt, és nem is azért, mert megunta a rengeteg tanulást, hanem: az állatkísérletek miatt. Nem tudja nézni tovább azt a rengeteg szenvedést, amit ezeknek az állatoknak el kell viselniük, nagyrészt teljesen feleslegesen, hiszen az esetek többségében ez csupán: "szemléltetés".

Köztudott, hogy az állatkísérletek igen kétséges eredménnyel járnak: a különböző fajok különbözőképpen reagálnak azonos hatásokra, így a kutyákra, macskákra kimutatott eredmények az emberre nem érvényesek. Szólnunk kell a kozmetikumok, élvezeti cikkek előállítására végzett kísérletekről is, amelyekre tényleg nem lehet ráfogni, hogy "magasabb rendű érdekek" miatt történik.

Az állatok kínzásának nagyon erős személyiségromboló hatása van: az aki jogosnak érzi az állatok tetszés szerinti kínzását, elpusztítását, az a későbbiekben az emberi élet értékét sem fogja tisztelni. Más élőlényeknek fájdalmat okozni - bűn. Amennyiben valaki egy igen fontos természeti törvényt sért meg, az számítson arra, hogy mindez visszahat lelki állapotára is.

Ahhoz, hogy valaki jó orvos legyen két dolog feltétlenül szükséges: szaktudás és empátia. Attól, aki a kísérletek során rezzenéstelen arccal tudja végignézni az állatok szenvedését, ne várjuk, hogy később átérzi majd a beteg ember helyzetét. Íly módon az orvosi egyetemeken egyfajta kontraszelekciós elv érvényesül: azok hagyják el az egyetemet, akik lelkileg is alkalmasak lennének erre, az igazán embert igénylő munkára.

Mivel az európai emberek többsége nem érzi, hogy az állatokkal miképpen bánhatunk, szükség volt arra, hogy ezeket az elveket írásban meghatározzák. 1978-ban - vagyis 14 éve - az UNESCO kihirdetett egy ilyen dekrétumot. Sajnos ez ma is csak papíron létezik Európa legtöbb országában.

Mikola Klára

Megjelent: Vegetáriánus Hírlevél 6. szám, 1996. március

2007.05.02.